Agylövések

Sziget Fesztivál: 2010 Újratöltve.

Avagy Mese a Szutykos Szakadt Szigetlakókról.

Eljött a 2010-es Nyár utolsó hónapja. Túl a 240 órás gyakorlaton, túl két szambafesztiválon, túl 3 órás ücsörgésen az afro studioban (poén kedvéért szigetre őrült hajat kreáltattam) ott áltunk reggel a …….sorban. Ugyanis a nagybetűs Sziget karszalag és a hozzá tartozó 4000-es italkupon (amit azért kaptunk mert már tavaly is olcsón mentünk) átvételéhez a Meex-es sátorban kellett igazolni kilétünket, és hogy jogosultak vagyunk a kedvezményekre. A Meex-es emberek nem nagyon siették el a dolgot, úgy nagyjából fél órás késéssel nyitották meg az irodát a várakozó és kígyőzó tömeg előtt. Az sem volt para hogy az emberek fele sorban állt, a másik fele meg odafurakodott a kapuhoz amint az kinyílt. Nem baj. Buddha türelmet fejlesztettem ki ez alatt az idő alatt, gondolva arra hogy egy véres leszámolás a -1. napon nem tenne jót a Sziget hírnevének, a priuszomnak, és szegény takarítók jókedvének sem. Inkább végignézem a csomagom és végiggondolom hogy mindenem megvan-e. A cuccok nagy része a Battyányis lakásban pihent, várva hogy majd másnap átugorjak érte ha kimegyünk fürdeni. Beköltözéskor csak a legfontosabbak. Sátor, hálózsák, matrac, fólia, kislapát (később kiderül) kalapács, alvós nadrág. Nagyjából minden megvan, 2 sporttáskába belefért minden, bár a nyakam kettészakadt mire beköltöztem vele. A sorban ácsorogva Zsófi és Dóri zöttyent be mellém hogy szórakoztassanak ha unnám magam. A jegyek átvétele után irány a Híd közepe, ahol már Guszti várt minket foglalta a “sorban” a helyet. Ő és Zsófi mázlisták voltak, nekik Staffos piros karszalagjuk volt 20 perccel hamarabb beengedték őket. Mi Dórival kint vártuk a megváltást több száz másik beköltözővel. Megjegyezném hogy érdekes hogy a szekusok órája mindíg 10-15 percet késik. Ez valami törvényszerűség, ugyanis amikor már mindenki óráján (de még a Spanyolok, Angolok, Franciák Olaszok…stb sztem még a Kínaiak óráján is)elmúlt 10 azaz a beköltözés időpontja, az ő órájukon “még volt idő addig”. Mondjuk itt jegyezném meg azt az érdekes dolgot hogy 2 szekussal őriztették a hidat amin vagy 500 ember volt. Nem tudom hogy gondolták hogy majd meg tudnak állítani egy ekkora tömeget ha már elegünk van a 15 perces várakozásból. Na mindegy. Nagy nehezen bejutottunk és ezzel hivatalosan is megkezdődött a …..

-1. Nap:
Túljutva a kordonokon és az ellenőrzési ponton Dórival (több közbeiktatott pihenővel) a Raggae színpad felé vettük az irányt, ahol Guszti és Zsófi már vártak minket hogy elkezdődjön a táborépítés. Az alapkő letétel a 20 négyzetméteres takaró fólia lefektetése volt ami köré az egész sátortáborunk épült. Mindenki szépen lecuccolt, és a szélére kezdte felverni a sátrat. Idén már kicsit ügyesebben sikerült felverni a 4 személyes sátram, annyi idő alatt sikerült, mint Gusztiéknak a 2db 2 személyeset…. Lehet összefüggés van a számok között. Mivel sikeresen otthon felejtettem pumpát és kompresszort egyaránt, a két személyes matracot kénytelen voltam egyedül felfújni, tüdővel. Hát közben láttam pár csinos csillagot, meg szédültem rendesen. Valahová leraktam az italkuponokat is, de annyira nem voltam észnél hogy estig nem is találtam meg, pedig feltúrtam a sátrat kétszer is. Ezután a földbe ástunk egy lyukat a fólia kellős közepére, a vizipipa leendő nyughelyének. Jó ötlet volt amúgy. Sikerült elérni hogy senki se rántsa magához és ezzel borítsa fel a félig földbe ásott pipát. Biztonság mindenek előtt. Na akkor én el is mentem irány a Battyányi tér felszedni Rékát aki munkából érkezett élete első igazi Szigetezésére (a tavalyi Ticket Controllos ballépését nem vesszük figyelembe) Nagy nehezen megint visszaszenvedtük magunkat a helyre miután sikerült újra kiállni a Meex-es sort ezúttal Réka jegye miatt. Útközben Zoli hívott hogy ő is kijön erre a jeles napra (Kispál búcsúkoncert) és előttünk jár kb 5 perccel. Szálláson találkoztunk is, ahol meglepetésként ért hogy 2 vadidegen sátor költözött a főliánk mellé. A tulajok kérdésünkre a “jó buli ez a fólia” választ adták, mivel azt hitték hogy ez gyári… Nem a sziget szervezők nem ilyen jófejek úgyhogy legyetek szivesek helyet hagyni a mi sátrainknak. Miután arrébb költöztek felvertük Réka sátrát is, és már csak Ati, Rita, és Ivett sátrának helye díszelgett üresen. Az előbbi két delikvens este 8 felé kapta meg a jegyét a Váci úton, ezután volt csak esélyük egyáltalán célba venni a szigetet. Mi ezalatt elszívtunk egy pipát és a Kispál koncertet vettük célba. Egy darabig elvoltunk a koncerten, majd Attila hívott hogy megérkeztek a szigetre, menjek segíteni. Becuccoltunk, aztán elmentünk akciózni. Ami az egy héttel előbb elrejtett piáink kiásását jelentette. Guszti minden áron csatlakozni akart hozzánk (holtrészegen) ami inkább volt akadály és figyelemfelhívó tevékenység mint segítség, ugyanis amikor fent hagytuk az úton “örködni” amíg mi ásunk, ő akkor is fennhangon a nevünket kiabálta, és amikor feljöttünk baromi hangosan kérdezte meg hogy “Na és ottó sikerült minden piát kiásnotok?” Még szerencse hogy nem volt szekus a környéken. Atival nagy nehezen elszenvedtük a sátorig a saját és Gyula tekintélyes alkoholmennyiségét, kikerülve egy spontán ellenőrzést és pár sátrat. Ezután tértünk csak vissza a búcsókoncert utolsó taktusaira. Koncert után aztán fény készítés és ivás következett, ami zseniálisan sikerült, Zoli minden üveget dobált, miután az elfogyasztott alkohol miatt kibújt belőle a bármixer és a flair nagymestere, egy alkalommal majdnem fejen dobott a vodkás üveggel. Másik nagy alkotása az volt amikor a feles poharakba úgy öntötte a piroskát hogy a poharakat sorba rakta és elkezdte önteni. jah kiöntő dugóval is necces ez a manőver nem hogy nélküle. Másnap vagy fél órát vakartuk mindenhonnan a ragadós cukros foltokat amiket Zoli ténykedése okozott (a kiöntött vodkákról nem is beszélve). Szóval imádtuk Zolit aki egy nap alatt akkora rumlit csinált mint más egy hét alatt. Vicces volt még mikor átmentünk a Jéger sátorba. Buli jó volt, zenék jók voltak, mindenki örült, annyira hogy Zsófi Zoli nyakában ülve akart bulizni. Tekintve az elfogyasztott alkoholmennyiségeket már előre féltem a történésektől. Mondtam is Atinak hogy ebből évszázados zakó lesz, és rá két másodpercre a galambocskák akkorát pereceltek hogy beleremegett a sátor. Csodálkoztam hogy Zsófi nem a fejét hanem a hasát verte be. De szerencsére nem esett komolyabb baja senkinek, így némi ilyedség után nyugodtan zárhattuk le az első szigetes napunkat.

0. és 1. Nap:

A Nulladik nap történéseihez külön bekezdést nem alkotnék, ugyanis az szín tiszta ökörködéssel telt el. A Cseh Tamás emlékkoncert mellettünk, a Világzenei nagyszinpadon került megrendezésre, bár jobban örültem volna ha inkább a Bob Marley Tribute kerül mellénk, az előbbi nagy alakítás pedig a Nagyszínpad körüli közönség idegeit borzolja. Minden zenekar előadott egy számot Cseh Tamástól, saját szájíz szerint, aztán saját számokat játszott. A gond ott volt hogy nem igazán sikerült nekik ezt szervezetten megoldaniuk. No mindegy. Zene híján azzal mulattuk az időt hogy lim-lomokat szereztünk be, köztük a Snickers-es nagymama állarcot is, amivel utána jó fél órán keresztül baromkodtunk hogy a szemén keresztül fújjuk ki a pipafüstöt miközben rajtunk van. Pokolnagyi forever. Este még áttettük a buliszínhelyünket ismét a Jégersátorba, ahol Attila jégeres promósapkával, Réka pedig promófüzérrel gazdagodott. Mondjuk Attila kicsit úgy nézett ki benne mint valami narancssárga birodalmi katona, de azért nem állt rosszul. Este még buliztunk egyet a Meex sátorban, aztán mi Rékával nyugovóra tértünk, míg Ati a bulin maradt befűzni a barna pultoslányt. Sosem tudtuk meg hogy végül sikerült-e neki. Aztán eljött a várva várt első nap a SKA-P koncert napja. Ugyan Atival felkészültünk rá hogy semmit nem fogunk látni a koncertből, mivel az elején és a végén is fellépésünk volt (elkezdődött a melózás is) de azért reménykedtünk benne hogy eljutunk a közepére belehallgatni egy kicsit. Réka egész nap Ska-p dalokat dúdolt és valahányszor szóba került a név, örömujjongásban tört ki. A lelkesedése legalább megvolt, ami jobb mintha csak ücsörgött volna. A szigeten reggel lébecolva vettük észre hogy Homokvár épül a bejáratnál. De nem akármilyen. Szobrászművészek keze álltal kreállt idilli képek. Legalábbis a meglévő rész erre utalt, bár még eléggé gyerekcipőben járt az alkotás. Innentől kezdve, minden nap megnéztük, mennyit haladtak a munkájukkal a Homokművészek. A nap nagyobb része pihenésse telt, rákészültünk a fellépésre. Ezen  a napon találkoztunk először Estrivel is úgy normálisan, aki innentől szokásához híven hébe-hóba fellelhető volt a környéken. Mondjuk délben keltettem ki az ágyból olyan másnapos kómás állapotban amit még nem láttam. Az energiáiból annyira futotta hogy kiszenvedte magát a sátorból (felállás nélkül) és elterült a fólián, hogy néha beleszívjon az orra elé lógatott pipacsőbe. Aztán végre eljött az első fellépés. Brutálisan rosszra sikeredett. Sikeresen a tompított bőrös dobot hozta be a zenekarvezető a szigetre, ennek örömére szabad téren se én sem a többi zenész nem hallotta amit játszom, így elcsúsztunk mindefelé. A következő fellépésig a dobot szereltük szét és össze hogy hallható állapotba kerüljön. Ennek örömére lemartadtam a ska-p koncertről. Szerencsére Réka később rendkívül élethű beszámolót, kép és videóarzenált szolgáltatott az eseményről. Mondjuk azt megnéztem volna élőben is amikor egy srácot a tömeg egy felfújhatós csónakban evezővel budysörföltet. Ezután került sor az esti fellépésre ami hála az égnek meghozta a kívánt hatást, így már egy jó bulival a hátunk mögött indultunk el Il Nino és Quimby koncertre. Quimbi felé menet kissé spiccesen azzal szórakoztunk hogy lepacsiztunk mindenkivel aki hajlandó volt rá. Réka ezt egyenesen a nyakamból művelte amit a külföldiek elég viccesnek találtak mert már messziről üvöltözték h “hy five”. Quimbi koncert hozta a szokásos minőséget, bár utána már nem volt energiánk elmenni a Jégersátorba szokásos banzájkodásra, így aludni tértünk ismételten, letudva egy újabb szigetes napot.

Egy nyár a Batuval

Az idei nyaram a szakmai gyakorlatozgatásból adódóan érdekesen alakult. Nyaralás kizárva, gondoltam én, de aztán mégis jött két fix, és kikerülhetetlen program. Coburg és Senj. Az első már a jól bevállt németországi fesztivál hangulattal kezdődött, sok újat nem vártam tőle. Aztán kiderült hogy nem busszal megyünk idén, hanem kocsikkal. Na baró, kezdhetem el a hadjáratozást ősökkel, akik annyira azért nem rajongtak az ötletért hogy a kocsinkkal 860km-t levezessek egyhuzamban. Aztán bátyám hozta a megoldást, leendő batus tagként velünk jött Coburgba, így pótsofőrként váltásban le tudtuk vezetni a 8-10 órás utat. Természetesen murphy nem aludt. Az utolsó 20km-en fogtunk ki egy olyan dugót, amiben majdnem többet dekkoltunk mint az odafele út összesen. Na jó annyit nem, de úgy éreztük. Közben feszengve vártuk a Safety Car-unk megérkezését, ugyanis szerencsétlen Gabiék kocsiját kiáltottuk ki ennek, miután minden alkalommal leelőztük őket a pályán, és mindíg akkor előztek vissza amikor mi a box-ban voltunk (ivás, evés, cigi, Wc-ilyesmik). A kis sárga autó megállás nélkül, 100-al tépett a cél felé, mi pedig követtük. Coburg idén volt talán a legkellemesebb, ahogy a mi első samba fesztiválunk, úgy az újaké is meleg, napsütéses és kellemes volt, az előző évek esős hidegével ellentétben. Ez azért megadta az alaphangulatot a pipázáshoz, ivászathoz, aminél meglepődve vettük tudomásul hogy Tibi, és András kolléga gyomra nem edződött meg a Zseni féle ukrán retteneten, így nem képesek legyömöszölni a torkukon túl sok házit, pedig annál sokkal rosszabbat is ittunk már az MI 28-asokkal mint amit ők hoztak. A fellépések adták. Stadtcafenál zenélés, poénkodás, kitaláltunk egy új színpadi showelemet. Még csiszolni kell, de az alapötletek már alakulnak. A felvonulás érdekes lett. elvileg a 33. utolsó előtti-előtti helyről indultunk volna ami azt jelentette volna h kurva későn végzünk, de Gyurinak sikerült valahogy bejutnia a sorban előrébb egy üresedésbe, így hála az égnek nem kellett sokat zenélnünk a tűző napon. Azért így is megdöglöttün a végére rendesen. Elköszönés a társaságtól, ülés be a kocsiba, és irány hazafele újabb 860km. Hazafele helyzetjelentések sorozata ősöknek, oldalbordáknak…stb, csak h a béke meglegyen. Pár hét telik csak el, és újra úton vagyunk. Nekem legalábbis röpült az idő a munkában ahogy Senj közeledett a láthatáron. Kicsit más érzés mint coburg. Nyaralás, kevesebb program, kevesebb rohanás, egy esti fellépés. Az első este még csak ismerkedtünk a hellyel, éjszakai pipázások, sörözés egész nap, ilyen egyszerűbb dolgokkal töltöttük az időnket. A második nap már sokkal érdekesebb volt. Kezdődött azzal hogy reggel a lányok tánc workshop-jához zenéltünk, aztán jammeltünk a strandon,. ami hatalmas mókának bizonyult, folytatódott azzal hogy megérkezett az “Ellenség” Fernandoék személyében amit rögtön sörözéssel és egy jó adag dumálással kellett orvosolni. Aztán a Girrasol ment az egyik strandra, a Bloco pedig a másikra. Ők szarrá áztak a nyitott téren, de mi sem jártunk jobban. Ázás terén. mert a hangulat egészen más volt. Az este viharral kezdődött, néztük ahogy a villámok a tenger felett cikáznak. Az eső elől egy kis pavilonba vonultunk be, ami persze nem sok védelmet nyújtott ugyanis minden irányba nyitott volt, csak felfelé nem, a viharban az eső meg gyakorlatilag vízszintesen esett. Vártunk hátha eláll, de nem történt meg. Aztán egy villám becsap a közelben és máris a teljes áramszünet alkotta sötétségben állunk, csak akkor volt fény ha újra villámlott. Az emberek sikoltoznak, kavarodás, mindenki nézne h mi történt, de nem látnak. Tibi érkezett be mellém egy ugrással, rácsapva a vállamra hogy “Szedjünk alá!!!” majd bele is kezdett egy egyszerűbb jam ritmusba amihez én is csatlakoztam a dobbal. Alig telt el két perc, már mindenki a dobjánál volt, és szállt be a rögtönzött koncertbe. Aztán megjött Gyuri, hogy levezényelje a fellépést. Eddigi batus pályafutásom legeslegjobbját. Az arcunkat verte az eső, de mi csak kiabáltunk, üvöltöttünk. Sötét volt, mégis tudtuk a másik gondolatait, éshibátlanabbul játszottuk a kiállásokat, mint napsütésben. A lányok táncoltak, fényképeztek, őrjöngtek, az emberek sikítottak, buliztak. Senkit nem érdekelt hogy alsóig átázik, és hogy az orránál nem lát tovább. a zene és a dübörgő ritmus magával ragadott mindenkit. Aztán persze minden jó véget ér egyszer, az áramot visszahozták, és a repertoárunk is a végéhez ért, így fájó szívvel hagytuk ott a pavilont. Azért az este még buliztunk egy jót a másik strandon. Jézussal találtunk egyébként napközben egy olyan stéget ahonnan lehetett biztonsággal a vízbe ugrálni, aminek örömére a szép mozdulatokon kívül bemutattuk a világ legnagyobb arcos oldalas, segges és hasas ugrásait miközben egymás trükkeit próbáltuk megtanulni. Az utolsó este még rátettünk az élményekre egy lapáttal mikor a suli tornatermében pipázva Marci megjelent egyetlen nagy surdoval és egy egyszerű alapritmust kezdett játszani amire mi karnisokon, támlákon kezdünk el játszani, esetleg tapsolni, illetve fennhangon énekelni a “parappappappapapapa” című nagy sikerű slágert, illetve egy srác brazilul rappelt. Volt egy feelingje azt meg kell hagyni. Utána fellépés a nagyközönség előtt, majd azösszes dobos (kb 400fő) egyszerre játszotta ugyanazokat a számokat.A hangzást semmi mással nem lehet összehasonlítani, felejthetetlen élmény volt. Másnap búcsút vett mindenki mindenkitől, majd hazafelé vettük a kocsival az irányt. A legközelebbi megmozdulásunk a Sziget lesz, amire már nagyon kíváncsi vagyok h mit alkotunk. Mindenesetre csak azt tudom elismételni amit még Marci mondott. Örülök hogy annó zenélésre adtam a fejem, és ezzel olyan barátokat, élményeket, és helyeket ismerhetek meg amik egész életemben elkísérnek majd. Batucada és Bloco de Budapeste mindörökké!

Vendéglátó-Sokk…

Avagy amikor a vendéglátó szakirány elit rétege beszabadul Csillebércre. Jani és Laci a két szervező angyalunk ötlete volt hogy egy kis vendéglátós összezörrenést dobjunk össze így a vizsga időszak kellős közepén. Sokan jelentkeztek, a lelkesedés megvolt, úgyhogy jó kedvvel vágtunk bele a programba. Moszkva téren találkozó, pipával, fütyülőssel és Monsterekel felszerelkezve, csak ami kell az agynak. A kanyargós úton egy gyors utazással fent is vagyunk a susnyás kellős közepén, az ifjúsági tábornál. Befelé menet majdnem eltévedtünk, de aztán jó irányba vitt minket a vér. A helyszínen már készül a paprikás krumpli, két kondérban, amit Laci és Balázs abszolvál nekünk. A két, alkotásukra végtelenül büszke kondérbajnok amúgy kifejezetten jó kaját dobtak össze, amit két pipa elfogyasztása után meg is ettünk. Jó tegyük hozzá a torkunk leéget olyan forró volt, de hát mi ad jobb okot a pálinka fogyasztására mint a torokápolás? A tábor maga egészen érdekes deja-vu érzést váltott ki belőlem. Egészen máshogy értékel az ember egy alapvetően lepukkant, a békeidőkben még modernnek számító szocreál úttörőtábort amikor oda osztálykirándulás keretében kénytelen menni, vagy már felnőtt fejjel egy jó kis agysejtégetésre érkezik a helyszínre. Az utóbbi esetben sokkal könnyebben fogadja el a nebuló hogy a 4 WC közül csak 1-nek zárható az ajtaja, hogy a pissoire rendszerhez nem tartozik víz, hogy az ágyon fura koszfoltok vannak, és hogy a székek többségének lejár az ülő része. Nem panaszkodunk. A kőházak között lévő betonos területre már felállították az ügyeletes házigazdáink az asztalokat, székeket, a hangfalat, erősítőt (nem kis otthoni cuccról beszélünk) és a hozzá tartozó zeneszolgáltató laptopberendezést. Az ebéd elfogyasztása után a kőház legkisebb szobáját jelöltük ki ópiumbarlang célokra, azaz bevittünk egy asztalt, sok kis széket, pipa felállít, és addig füstölünk amíg csak lehet. Útközbe Laciéknak sikerült valahogy leverniük az égő szenet, de olyan ügyességgel hogy az a többi még érintetlen szenet rejtő zacskóra esett, ennek következtében vagy 4 szén azonnal begyulladt, és gyújtották be szépen sorban a társaikat is, úgyhogy a srácok mentvén a menthetőt a kezükben lévő sörrel kívánták kezelni a helyzetet, aminek az lett az eredménye hogy a szoba padlója innentől kezdve egy jobb napokat látott mocsárvidékre emlékeztetett a porrá omlott, feláztatott szeneknek köszönhetően. Mellesleg a társaság remek volt, csak valahogy kevesebb mint amire számítottunk, sokan visszamondták a vizsgáknak köszönhetően, de azért így is szép létszámmal voltunk a hegyekben. A szomszédos házakba egy fiatalabb osztálykirándulásos tanulócsoport érkezett, akiket jót röhögve figyeltünk, kezdve a tanár szúrós tekintetétől amit a piáinkra vetett, folytatva a sor végén remek módon koreograflált, majdszétesem járással haladó ügyeletes alfahímek csekkolásával. A szóban forgó srácok persze rögtön érdeklődő pillantást vetettek a BGF-et női fronton képviselő szaktársainkra, vagyis inkább az ikreikre. A buli és az ivászat a naplementével indult meg, és innentől a teljes szétesés jellemző szinte mindenkire. A pontos részletek tárgyalásától eltekintenék a balladai homály érdekében. A tábor bizonyos részei bermua háromszög jelleggel üzemeltek ugyanis voltak emberek akiket képtelenek voltunk megtalálni. Filip ezt olyan szintre fejlesztette hogy őt már másnap reggel sem kerítettük elő, de a margitszigetes események tükrében a “majd előkerül” kategória lett a helyzeti besorolása. Mondjuk legvalószínűbb az hogy mint egy djinn, a koleszban fog felbukkanni masszív gőz kíséretében. Jó volt csillebérc, szeptemberben duplázzuk a téteket remélhetőleg. Napban, piában, programban, és szórakozásban.

SHOWhajtás avagy éljen az Etil Alakulat

“Agysejtek! Vigyázz!!!! Seeeej, Haaaaj Akácfa hullatja a levelét, kislány szerelmes lettem én most tebeléd. Sejj hajj azt mondom légy a galambom sejj hajj légy az enyém! OSZOLJ!” Nem is tudom megszámolni hány alkalommal üvöltöztük el ezt a csodás agyament baromságot a Margit szigeten, mert állomásokon is közte is, előtte is utána is…Elöljáróban a magyarázat. Bejelentkeztünk Kari Napokra. Gyengébbek kedvéért elmondom ez azt jelenti hogy a Sulink (a BGF) egyik Kar-ja (Nem végtag hanem szakoktató ágazat) jelen esetben a KVIF (keress utána) rendezett egy napot a BGF-es diákoknak. Am rémes hogy hány embernek kellett elmagyaráznom hogy a Kari az nem a Karácsony és hasonló baromságok…. Innen látszik milyen jó magyar szakos tanárokat képzünk….Szóval bejelentkeztünk a Kari napok keretében megtartott vetélkedőre aminek a Showhajtás nevet adták az egyáltalán nem vicces szóviccekben igen-igen járatos Hökös emberek (az “A-KAR-játok” szlogen rám gyakorolt fejszétrepesztős hatásáról már nem is tennék említést). Patya és Barbi jöttek elő az ötlettel, és nem is kellett sokat győzködni senkit. Percek alatt életre hívtuk az Etil Alakulat (az Easy század után szabadon, nézzetek Band of Brothers-t!) nevű csapatot melynek dísztagjai a következő emberek voltak: Filep Zsófi, Nagyidai Kriszti, Zsigmond Kriszti, Végh Barbi, a husszú Ú-s Csúzi kolléga és jómagam. Utolsó pillanatokban megvettük a jegyet és így készen álltunk a feladatra. A szervezők kiemelték hogy “Játszós” ruhában érkezzünk, amiben azért annyira senkinek nem volt kedve végigmenni a városon, így a Battyányi téren árválkodó kis lakást jelöltük meg hadiszállásnak, ahová lepakoltuk a cuccokat. Első körben mikor felvittük a ruhákat és lejöttünk, sikeresen fent is hagytuk Nagyi fényképező gépét, amiért már nem nagyon tudtunk visszamenni. Később majd nagyobb Challange lesz az állomáson készült képek levadászása…. Röpke fél órás ha nem több, késéssel beestünk a kijelölt kezdő állomásra az Árpád hídi rendőr palotához, ahol megkaptuk a csapatszámunkat (3) és az ukászt hogy találjunk ki csapatindulót (fent olvshatod). Ez után zseniális módon egyetlen (még csak nem is csuklós) BKV járatba tömörítettek be legalább 70 embert hogy bevigyen minket a szigetre. Az egy dolog h nyomorogtunk, az meg a másik hogy útközben közölték hogy próbáljuk meg felvenni a Kari Napos pólóinkat. Hát vicces játék volt. Am én azon is meglepődtem hogy a busz el tudott indulni ilyen töblettsúllyal. Azért csak felvettük a cuccokat, és lapos pillantásokkal méregettük az útravalóul ajándékozott cimke nélküli üveget amiben megnevezhetetlen bűnrossz vodkaszerűség volt.Leszálltunk a buszról, első feladatként megkaptuk hogy fújjunk fel minél gyorsabban egy matracot, amire később majd a pontjainkat írják. Ez volt a beszálló kártyánk. A matracunk egy gyanúsat szívott fejjel vigyorgó polip volt, ami igazán illett a csapathoz. Felfújást Barbi akarta bevállalni, ami az ő tüdőkapacitásával azért bátor húzás volt, egy részt be is segített, a maradékot megcsináltam én, így megelőztük a másik csapat sokkal kevésbé szimpatikus kék polipját, és megnyertük az első feladatot, ami rögtön pszichológiai előnyhöz jutatta az alakulatot. A név kiválasztása már problémásabb volt, de végül a boldog nyolclábúnk (valójában csak 4-el rendelkezett szegény de nem nézzük le a fogyatékosokat) a Metil Emil fantázia nevet kapta és viselte büszkén a megpróbáltatások végéig. Az első állomáson ilyen 500Ft-os, amúgy 5 kilós 3 éves kisgyerekekre tervezett műanyag suziki motorokkal kellet trükköznünk. Az egyik “kormánya” már attól ripityomra hajlott hogy én ráültem a röpke 90 kilómmal, ez után ha még átmegy rajta 23 csapat nem tudom hogy néz majd ki a végére. A feladatok közben jókat nevettünk egymás és az ellenfél csapat kárára is, de végülis egész jól vettük az akadályokat, bár a “Keress egy vadidegen embert és vedd rá hogy menjen a motorral 10m-t” című feladvány megoldására nekünk esélyünk sem volt, szegény futók csak gyorsabb ütemre kapcsoltak mikor Patya vagy én hozzájuk szóltunk kocogás közben. A másik csapat eredményesebb volt. A következő állomás felé a kórógyűjtés nemes művészetét űztük, ugyanis egy csokor pitypanggal kellett megérkeznünk a célhoz. Ez is vicces állomásnak bizonyult ahol Patya rögtönzött, epilepsziás rohamhoz hasonlatos Hip-Hop óráját kellett utánoznunk, valamint az ellenfél csapat egy tagja által bemutatott nem kevésbé kóros orvosi elváltozásokra utaló hiper-jóga óráját, ami inkább hasonlított kortárs balettre mint nyugodt jógára. Ez volt az úgy nevezett wellness állomás ahol egy kiló rágóval a számban kellet körbe írnom (inkább körbe fuldokolnom) az “egészséges étrend” kifejezést, ahol futás és ivás közben kellett válaszolnunk olyan találós kérdésekre mint a “Mit mondott pistike miután megitta a sósavat?” valamint ahol egy házilag kevert iszap pakolást vitt fel Zsófi a hasamra (recept: fű, sár, trutymó). A másik csapat rosszabbul járt az arcpakolással.A harmadik állomáson Erotikus szobrokat kellett alkotnunk, valamint a lányoknak krumplit pucolniuk alulöltözött fiúk társaságában. Mi patyával csak alsóig vetkőztünk de az ellenfél csapat egy szál lengő ádámkosztümben tolta, sőt, utána így folytatták az útjukat a wellness állomás felé. A negyedik ponton Barbi épített maga alá sörösrekeszekből tornyot igen szép sikerrel, és ahol én megégettem a kezem mikor lecsúsztam a kötélen. Valamint itt fetrengtünk egymáson azon cél érdekében hogy a 200Ft-os érme eljusson egyik helyről a másikra, csak a hasakon maradva. Az ötödik ponton Agyalapos kérdésekre válaszoltunk Barna Nóriék társaságában. Am ez előtt az állomás előtt fogyott el mind a gyanús vodkánk, mind a sörünk amit vettünk úgyhogy a gondolkodtatós kérdések egy kicsivel csekélyebb sikerrel mentek már. A hatodik állomáson óriás memória játékot játszhattunk ahol az, aki nem figyeli az állandó Blikkes ki-kivel jár éppen című világjátékot, annak esélye sem volt hogy összepárosítsa részegen a sztárpárokat. A hetedik állomás a Cosmopolitan névre hallgatott ahol sikerül lepasszolnom a feladatot Patyának, így őt festették ki nőnek és vittek fel rá egy kiló körömlakkot, hogy utána vadidegenekkel fotózkodjon szoknyában. Szegény Anita mint állomásvezető majd megpukkadt a röhögéstől ahogy végigmérte. Amúgy ezen az állomáson néztük hogy az ellenfél csapat gyanús úti vodkája még félig teli van, ezért büntetésből megfosztottuk őket tőle, és tova osontunk a zsákmányunkkal. A következő pár állomáson olyan gyönyörű feladatoknak hódolhattunk mint az Asztali borral dallamgargalizálás, vodkás tejivás és társai. Elég rendesen be is állt mindenki a végére, de a partihangulatot nem veszítetük el. És mikor láttuk hogy az egyik csapat meztelenül rohangál az éneklős szökőkút körül, örömmel könyveltük el hogy nem mi vagyunk sem a legrészegebbek, sem a leg idiótábbak, csak a kellemes középúton haladtunk végig a feladatok során. Amúgy elég szép 130-140-es pontszámot gyűjtöttünk össze. Egy gyors battyányis fürdés, és Patyának pálinkával és késsel végzett körömlakk vakarás után hazamentünk lepakolni, és felkészülni az afterpartyra. A másnapi suliba tántorgás miatt a legjobb ötletnek azt találtuk ha ismét a battyányis lakás lesz a tömegszállás éjszakára is. Ennek fejében metróztam végig a városon egy nagyobb ágymatraccal, hogy Zsófiéknak legyen min aludniuk. Az Afterparty a Cha-Cha-Cha teraszon került megrendezésre, és hajnali fél 4-ig tomboltunk, hogy utána bezúgjon mindenki a saját kis rögtönzött ágyába, azért hogy 2 óra alvás után ki is dobjon minket a reggel. Egy jó nagy adag beszélgetés és egy tucat nagymama féle palacsinta elfogyasztása után végül csak beértünk a suliba. Összességben hatalmas poén volt a Showhajtás. Én megyek jövőre is, remélem ugyanezekkel az “idiótákkal”….

Párnaháború, avagy önkéntes agyrázkódáskurzus kezdőknek.

Na igen. mert nekünk mindenképpen mennünk kellett a párnacsata napra. Zoliék már pár hónapja jöttek az ötlettel h idén kéne menni, mert a tavalyi is jó volt (amin sajnos én még nem tudtam részt vállalni). Párnám ugyan nincs hozzá, de neki kell állni keresgélni. Találni persze nem találtam, viszont mire jó a metropol, a suliba menet olvasgatom hogy párnaleárazás van az IKEA-ban. Kis marketing szagot éreztem a dolog mögött, főleg hogy a leárazás pont a párnacsata napjáig tart. De pont ez volt a jó benne. Bementem az IKEA-ba, és jó fél órás bolyongás és labirintus gyakorlat után végre megtaláltam a párnákat. Több fále is volt, egy csinos ezres darabot néztem ki magamnak, Monának, Zolinak és Máténak. mivelhogy egyiküknek sem volt párnája, Zoliék tavaly hazavágták a sajátjaikat. Beállok a pénztárhoz a sorba a négy óriás tamponommal (összecsomagolt állapotban nem is lehetett volna máshoz hasonlítani a hengeres tokba zárt fehér párnákat), a pénztáros meg csak néz. Fizetek, adná a blokkot a 3 éves!!!! jótállással. Mondom áhh nem kell. örülök ha megéli a szombat estét. Na ezután 3 perces fejtágítást tartottam a nőnek akit nagyon felvillanyozott hogy létezik olyan hogy nemzetközi párnacsata nap. Párnákat begyűrtem a szatyorba és hazavánszorogtam velük. Az elkövetkező két napban kiosztottam a megfelelő személyeknek a csomagokat, így szombat délután már mindenki felfegyverkezve érkezett meg a Clark Ádám térre. Mi Monával már a villamoson azon nevettünk hogy Zoliék hogy néznek ki. Ugyanis önjelölt háborúzós barátaim túl sokat koptatták az agysejtjeiket a Rettenthetetlen című nagy sikerű filmen, és a film szereplőihez hasonlóan kékre festett arccal érkeztek meg a csata helyszínére. Szegény Attilát is bemázolták aki pedig csak fotózni jött nem harcolni, mint kiderült azzal az indokkal hogy nem kap Mátééknál kaját ha nem hagyja hogy bemázolják. Jó fejek nem? Na így találkoztunk velük, és caplattunk fel a 0km kőhöz. Ahol egyébként már jó 300 párnás ember várt a startjelre. Itt találkoztunk Barbival és Rékával. Utóbbinak köszönhetek egy agresszív, a 20-as évekből hátramaradt szövetpárnát amit a keményebb emberek ellen, na meg persze célzottan Zoli és Máté ellen használhattam a továbbiakban. A Negyedik köztársaság, a program szervezői idén is kitettek magukért. Jó kis tömeget gyűjtöttek össze egy jó kis programra. Elhangzott a visszaszámlálás, amit máig nem értek hogy miért 8-től kezdtünk, és egymásnak esett a tömeg. Alig 5 perc alatt el is szakadtak az első párnák, és innentől a tömeg közepébe csak akkor tudott bemenni az ember ha elfogadta hogy szeme, szája, és haja telemegy apró tollpihékkel. Azért derekasan kitartottunk. Mátéval egy a barátja nyakába szálló srácot kezdtünk el püfölni amíg le nem esett, vagy kisebb csoportoknak mentünk neki. Persze a szervezők is gondoskodtak az újra meg újra kialakuló verekedésről. Egyszer azzal választották szét a tömeget hogy páros, illetve páratlan napon születettek, aztán fiúk-lányok, tarka párnások Vs egyszínű párnások, és még sorolhatnám. Néha néha a tömeg kipécézett magának egy-egy embert és az “üssétek a sárga párnást” felkiáltással szinte kivégezték az illetőt. Ilyen “mészárlás” áldozata lett az a rocker szerű képződmény is aki pogózni kezdett a tömegben. A tömeg szétnyílt egy pillanatra aztán párnák zúdultak a rendbontó fejére. Félúton felmentünk az alagút feletti tiltott helyre, átmászva a már eleve leszaggatott drótkerítésen hogy a díszítés széléről nézhessük a lent zajló viadalt. Hát megismételhetetlen látvány volt. Néha-néha fentről egy-egy párnát azért ledobtak a lenti tömegbe. Ezt Mátéval akkor érzékeltük a leginkább amikor békésen álldogálva egy szivacskupac zuhant le mellénk a semmiből nagy puffanással. Időnként előkerültek a tömegből az ismerős arcok, Ott volt Gyula is, bár ő inkább csak lézengett, az agresszivitás hiányzott belőle ehhez a sporthoz. Réka is néha előkerült a semmiből megrohamozva engem és Mátét aminek csúfos vereség lett a vége. Szóval mindent össszevetve remek szórakozás úgy másfél órára amíg bírjuk energiával. Egyetlen negatívum talán az volt hogy mire hazaértem eléggé megfájdult a fejem a sok kapott ütéstől, de ezt egy algopirinnel meg lehet oldani. Nem mellesleg az sem rossz hogy egy párnával mentem és vagy öttel jöttem haza, mint hadisarc amit az elhagyott és eldobált párnákból gyűjtöttem össze a jövő évre való tekintettel. Pillow Fight Day. Jövőre ismét.

Dübörgés, avagy amikor újra szólnak a dobok

A hosszú téli szünet után végre ismét egy jó adag napfény érkezett meg, és egy jó adag dobhártya szaggató basszus-lüktetés a Samba királynő választás keretében. Na de ne rohanjunk ilyen előre. Szilveszter után nem sokkal érkeztek az első hírek a zenekarba…. Végre lesz fellépés. Nem is akármilyen, a második választással kezdjük az évet. Az időpont március 20, hát akkor hajrá, körbe küldöm az üzeneteket. Na mármost megtanult alaptörvény, hogy az emberek nem nagyon empatikusak. Ha körbe küldesz 50 üzenetet akkor abba beletartozik 10 ember aki olvasatlanul törli megint 20-25 aki elolvassa de válaszra sem méltetja, marad 15 ember akik különféle úton módokon válaszolnak egy “nem tudom”-ot és ebből marad általában 5 ember aki ténylegesen megjelenik a végén. Ezt bekalkulálva küldtem szét az internetes “szórólapokat” a brazil bulira invitálva az embereket. Az időpont közeleg, közben a zenekar két részre szakad. Petyóék külön utakon járnak ezentúl, ami nem gond, viszont beparáztunk hogy akkor hogy fogunk zenélni 20-án. Szerencsére mindíg vannak lelkes emberek akik szívesen csatlakoznak, és minden energiájukat beleteszik a tanulásba. Ilyen volt Barbi és Catatumba. Az utóbbi már régebb óta akart csatlakozni, az előbbinek hobbyszinten ajánlottam fel a próba előtt 2 nappal hogy mi lenne ha jönne. Jött és látott. A próba jól sikerült, egy hétre rá jött a következő, majd eljött a 20-a reggele. Mivel is kezdenénk a napot mint hogy fellépéssel. ugyan kisebb léptékben, 6 fős csoporttal. A Randivonal.hu nagysikerű rendezvénye. Vonuljunk el zenélve, transzpanensekkel a nyugatitól a Blaha és az Astoria érintésével a Deákig. Egyetlen szakmai megjegyzésem lenne. Ki az az elvetemült szakbarbár aki úgy gondolta hogy szombat reggel 9-kor lesz egy árva lélek az utcán akit érdekel a mi kis masírozásunk? Gratulálok a marketing osztálynak. Amúgy mondjuk az én szemszögömből jó volt, mert nagyon kevés ember láthatta az undorító-ocsmány felfestett nyakkendős szürke pólónkat amiben feszítenünk kellett. Cserébe sok cukrot és üdítőt szereztünk a mellettünk haladó lufis lányoktól (ami mellesleg egy 2-es betűmérettel felcimkézett piros lufi volt, így kb minden 3. ember MSZP-s felvonulónak nézett minket). Út közben elszabadultak az agresszív indulatok mikor egy csöves úgy gondolta hogy a dobjaink rugdosása jó poén. Nem volt az. Ha nem jönnek a rendőrök szerintem helyben megveri az a 7 srác (köztük 3 vizilabdással és 2 boxolóval) akik felsorakoztak köré. De szerencsére megoldódott a helyzet. A másik kedves jelenség a Deákon volt, amikor 3 perces játék után repülő startban érkezett és vetődött a dobjainkra egy kivénhedt életunt irodai munkásasszony és ordibálni kezdett velünk a hangzavar miatt. Holott volt engedélyünk, de őt az nem érdekli. Vártam mikor köti ki magát a dobokhoz hogy ne játszhassunk. Na a közjátékok után irány az utolsó próba. Barbi ugyan kihagyta de meg tudom érteni. Póba helyett bakker én is tanulnék szívesebben siklóernyőzni a hármas határhegyen. Irány haza és készülés az estére.  Az árulókról szót sem ejtve sikerült három lelkes BGF-est összeverbuválni a bulira. Anita, Kriszti és Réka. Irány a forgó óra, mint találkozási pont. Monával és nővéremmel elindultunk itthonról, felvettük Atit az örsön, Julcsit a Pillangón, haladunk a cél felé. A helyszínre érkezve már egész szép brigád gyűlt össze és a díszes társaság feldúsult ismerős arcokkal. Irány a buli. A WB bejárata amúgy elég elhibázott, egy lerobbant raktárbejáratra hasonlít, és gyakorlatilag ki sincs plakátolva h merre kéne keresni. Azért bejutunk. Sallangokat elhagyva. Maga a buli: Eszméletlen jó volt. A szinpadon állva örjöngtünk és püföltük a dobokat a versenyzőknek, persze nekünk is megvolt a magunk jelöltje. Egy teljes batuzenekar drukkolt Kingi győzelméért, és rekedtre ordítottuk a torkunkat a verseny alatt, és amikor kiderült hogy szambanyu igenis megnyerte magának a díjat. Gergő mellettem dobolt de az arca szinte sugárzott a büszkeségtől. Meg tudom érteni, nem mellesleg csak 1 jegyet kell vennie idén Rióba nem kettőt… A finálé után Candela szokásos stílusában és szokásos talpalá való zenéivel kezdte meg a bulit. A tömegben lent találkoztam és köszöntem a kedves ismerősöknek. Eljött Baloo, Fana, A Rékák, Szilvi, Passape és jó volt látni Petyóékat is a tömegben. Anita közkinccsé tette gondolatait hogy bár őt ugyan nem érdeklik a lányok, de ezekre a táncosokra még ő is a nyálát csorgatja és nem tudja hogyan bírjuk ki mellettük a színpadon ép ésszel. Jót nevettem a kijelentésen. Megható jelenet volt számomra még amikor a fellépés után Barbi a legkomolyabb arccal, átszellemült vidám tekintettel beállt elém és ennyit mondott: Köszönöm! Azt hiszem ennél több nekem sem kell hogy jó estének kiálthassam mi a szombatit. Az életmentő sör elfogyasztása után azért Baloo segítségével belenézhettem egy becherrovkás üvegbe de Réka csillogó vidám szemeit látva gondoltam hogy utolsó lehetek az ivók sorában. Fél 3-ig buliztunk, és táncoltunk a latin/brazil ritmusokra, jót nevetve hogy az “I know you want me, You know I want you” tartalmú szám itt is kötelező elemként csendült fel. Cicámmal (akiről többen is megjegyezték hogy eszméletlen jól mozog, így a végletekig büszkévé téve engem) végül egy taxit fogva sikerült hazajutnunk, én személy szerint már a végkimerülés határát súrolva. Utólag is köszönöm mindenkinek aki eljött, és remélem ugyanolyan felejthetetlen volt ez a buli az ő számukra is mint nekem. 

És utóiratként. Batucada volt, Batucada van, és Batucada mindíg is lessz!!!!

Delirium, avagy a piám nélkül soha

“Úgyanúgy keltem aznap reggel is, akárcsak máskor. Égő gyomor fájó fej, ugrás ki az ágyból” Ismerős érzés nem? Amikor az embernek 3 egymást követő napra sikerül beiktatnia valami elvetemült piálást akkor a tudatállapota stagnánsan módosul erre az időszakra. Na nekem is sikerült megtapasztalnom ezt a fajta delirium feelinget. Az első nem is kicsi lórugást Zscs-ék adták meg a fogadás-partyval. Ugyanis Zscs barátom kötött egy fogadást (egy nem kis alkoholtartalmú Bacardi 151-et használva tétnek) hogy kibírja 1 hónapig pia és cigi nélkül. Őrült dolog? Igen. mindkét részről. Mondjuk ennek keretében szivattuk olyanokkal szerencsétlen gyereket hogy egy kocsmában ülve habos kakót kértünk ki neki, a pultos meg csak szakadt a röhögéstől, de valahogy azért megoldotta a kedvünkért. Na de az egy másik este törénete. Csütörtöki napra esett a lejárat megünneplése, és habár az Óbester kocsma csábító volt Zscs-ék számára, a varázsszót mégis a Morrisons 2 300-as tequilája és 500-as koktéljai jelentették. A Blahán felbontottuk a Zoli által Moszkvából importált Orosz pezsgőt, ami annyira az volt hogy ciril betűkön kívül nem is látszott más rajta. Alapozásnak megtette, innen beestünk pont a koktélakció végére, és sikerült kikérnünk 1-2 koktélt. Aztán Zscst meghívtuk egy Flaming Lamborghini nevű életveszélyes cuccra. Zscs benyomja aztán a “Csapvííííz” kijelentéssel kikér még tequilát is kísérőnek. Nem baj Zscs igaz h ezt a koktélt durvának tartják számon, de neki meg sem kottyan. Kezdésnek. Aztán valahogy a Karaokee teremben mégiscsak kitaccsol és innentől kezdve olyan 10 kicsi indián utánérzésem lett. Először Zscs-t dobták ki a biztonságiak, akit Guszti kísért haza. Aztán Árpi lett rosszul a koktéloktól és a tequilától, és ő is hazaballagott. Zoliékkal tök vadidegen csajokkal ismerkedtünk némiképp fennköllt hangulatunkban főleg viccesek lehettünk. Az emeleten aztán belebotlottam régen látott Suziemba, bár drága társaságát nem volt alkalmam sokáig élvezni, mert ők is tovább álltak elég hamar, másik buliba. Később Barbiba botlottunk bele akivel filozofikus vitákat tartottunk mindenféléről az emeleten. Zoli ekkor vette fel a szokásos Zombi-s pozitúrát, így újabb 2 indián távozott el, mert őt meg Attila kísérte haza. Nem sokkal később kóválygó fejjel indultunk el Barbiékkal, ők a koleszba, vagy éppen buliba, én pedig haza. Útközben összeszedtem az elterjetett Pezsgős üveget, emléknek jó lesz otthonra. A bökkenő otthon csak az volt hogy kissé spiccesen a kukatárolóra raktam fel hogy ki tudjam nyitni a kertkaput, nos ott is maradt, másnap reggel 11 körül kérdezte meg anyám h mit keres egy pezsgősüveg a kukatároló tetején… Mondom Basszus!!!. De elvan most a polcomon. A másnapi két buli lényege, hogy vagy nem emlékszem belőlük semmire, vagy nem képernyőre való a tartalmuk. Szóval ettől a mesétől tekintsünk el.A második hatalmas lórugás ugyanettől a társaságtól érkezett, majd egy hónappal később. Az akció fedőneve a Szilveszter volt. Sikerült Szilvásváradon megcsípnünk egy pecót, ahová 31-én érkeztünk, és 2-án távoztunk el, bár elsején reggel én biztos voltam hogy ez a távozás az élők sorárból lesz. Na de az előzmények. A szilveszteri hét hétfőjén elugrottunk Attila, Guszti és Zscs társaságában az Ázsia centerbe piát venni. Elég nagy kísértést éreztünk arra hogy valami idiótaságot vegyünk, amire volt példa bőven a 4l-es Sierra, az 5-6 literes Uniqum gömbcsuklós üveg, az 5l-es csapolható metaxás üveg és társai között. A piavásárlás vége az lett hogy vettünk literes mézes meggyet, vodkát a fényezéshez, jégert, tequilát, absinthot, és természetes pezsgőt. Aztán irány a Tesco energiaitalért, kajáért és ásványvízért. Itt röhögtünk szerintem a legtöbbet. Megtaláltuk a 200Ft-ért kapható, 24 darabos Tesco virsli vákum pakkot, amiből rögtön három darab is landolt a kocsiban. Ezzel kb a teljes kajaszükségletünket lefedtük. Ásványvízből a 42 Ft-os Tescos Aquarius nevű csodát szereztük be, valamint  Kick nevű literes 300Ft-os energiaitalt felöntéshez. Hát olcsóbban jöttünk ki a teljes kaja árából mint a töményekéből, úgy az ötödéből. De hát így szép a szilveszter nem? A piákat aztán mindenki szépen hazavitte hogy a nagybetűs csütörtöki napig, a polcon tárolja. Aztán elérkezett a nagy nap. Előtte való este még nagy kupaktanács folyt Attilával és Zscs-vel, hogy mégis ki megy vonattal és ki megy autóval. Nekem meg atinak nem sok kedvünk volt hajnali 6-kor kivonatozni Turára hogy autóval mehessünk, így maradtunk a kényelmes 11-kor induló vonatnál. Előtte még azért a tonnás utiszatyrokkal megpakolva meglátogattük a Szultán centert, hogy legyen a tüdőbe is tölthető anyagból elég. Ezután mentünk jegyet venni. Én diákival nyomultam, míg Attila valami füzesabonyban található ovi tiszteletben álló kertészének adta ki magát, aminek révén fél áron utazhatott. Zseniális meg kell hagyni.Amíg fel nem szálltunk a vonatra tökéletesen abban a tudatban voltunk, hogy 4 órás utazás vár ránk amit majd ketten nagy dumálva és pezsgőt szürcsölgetve fogunk elfogyasztani, és majd csak lent találkozunk másokkal. Nos ez kicsit másképpen alakult. Már a vonat mellett menve hívogatott egy ismeretlen szám, de mivel mikor felvettem, nem szólt bele senki, így nem törődtem vele. Becuccoltunk az egyik üres kabinba nagy megkönyebbüléssel leraktuk a málháinkat aztán zuttyanás a székre. Ekkor csörgött megint a mobil, de ahogy felvettem le is rakták. Alig telik el fél perc, három fiatal leányzó áll meg egyenesen a kabinunk előtt, célirányosan ajtót nyitnak és belépnek. Atival asszem teljesen letaglózott arcot vághattunk, aztán az élen haladó lány kezet nyújtott atinak és bemutatkozott:
“Szia! Noémi vagyok, és velünk fogtok szilveszterezni!”
Túljutva a döbbeneten rendeztük az arcvonásainkat és a bemutatkozás után (a másik két egyedi és megismételhetetlen jelenség Dóri és Julcsi néven mutatkozott be) átcuccoltunk a lányok kabinjába. Az út hátralévő része nagyon kellemesen telt, ahogy lassan megkötöttük az ismeretséget, némi sangria, pezsgő és egy bűnrossz tünci színű kékfrankos segítségével. 

Miután leszálltunk a vonatról fél perc alatt megérkezett a banda maradék része is, az ismert állatokkal mint Guszti, és Zscs, valamint az új arcokkal mint Mona és Balázs. Elgyalogoltunk a két percre lévő szálláshoz, ahol már kezdődött a helyezkedés, a tűz begyújtása. A zenét és a pipát amilyen gyorsan lehet abszolváltam is elő a táskámból, csak hogy minden simán menjen. Előkerültek a piák is a táskák mélyéről, csak hogy egy kicsit ismerkedjenek a hűtő hidegével, mielőtt a májak gondjaira bízzuk őket. A lányok kivették a részüket a kaja készítés első fázisából, lelkiismeretesen pucoltak krumplit, répát, hagymát, mindent ami a gulyáshoz kell. Aztán Gusztival és Zscs-vel nekiestünk a munkának. Ami egyébként két dolgot takart, ugyanis a gulyás készítése is munka volt, meg Zscs stagnánsan munkának nevezte a házi pálinka vedelését is. Így jó hangulatban köhögtünk és fulldokoltunk a kis bográcsoló hely füstjénél. Amikor a kaja már majdnem elkészült, befutottak Zoliék is, és a nap lementével teljes létszámra bővült a szilveszteri társaság. 

Aztán belecsaptunk a bulizásba. Nem is kis elánnal. A pia fogyott rendesen, a zene üvöltött ahogy a csövön kifért, és némiképp keresztben álló szemekkel néztem az órámra hogy “Uram jézus… még csak fél hét van”…. hát ott mertem volna arra fogadni, hogy a szilvesztert már nem érjük meg egy darabban. De végülis szerencsére tévedtem. Attól eltekintve hogy Attila jó szokásához híven leiskolázta szinte mindegyik srácot tánctudásban, és előadták a szokásos vetkőzös-övvel tekergős részeges buzi számukat Zscsvel, a buli felejthetetlen volt. A lányok kitettek magukért, senki sem panaszkodhatott a parketten. Közben némi kár azért keletkezett, Zoli és Jász porrá zúzták az egyik ajtó üvegét, valamint Zoli a harmadik pipaborítás során a kezemen landoltatta az ízzó szenet, amit hogy úgy fogalmazzak nem vettem jó néven (a “jókurvaanyádatbazdmegmárzolinemigaz” (ez így egyben) felkiáltásom ugyanis nem nevezhető annyira konszolidáltnak). Utolag is köszönet Monának és Julcsinak az életmentő jégbe hűtött pálinkás üvegért amit rendelkezésemre bocsájtottak a hűtésre. A szilveszteri visszaszámlálás végig üvöltése után az emberek lassan kezdtek elszállingózni, míg már csak négyen tartottuk a frontot Noémivel, Julcsival és Attilával. Az összes énekelhető szám, köztük mindkét Csillag dal, és egy teljes Kowalsky album eléneklése után aztán mi is feladtuk. Atival csatlakoztunk Zscs-hez és Gusztihoz a Kvartett szobánkban, bár hajnali fél 6-ig nem tudtunk elaludni, mert vagy azon röhögtünk hogy Guszti egy gázkazánt megszégyenítő hanglejtéssel horkolt, vagy pedig Zscs egyéb baromságain. Minden esetre a végén már sírtam a röhögéstől. 

Másnap reggel olyan fél 10 felé, kómás fejjel ébredtünk arra hogy Guszti valami zenét üvöltet a kinti szobában amit Zscs a következő üzenettel preferált:
“Ottó mond meg neki hogy ha nem tekeri le kurva gyorsan ezt a szart megetetem vele az összehányt lepedőjét”. Kedves megjegyzés, bár egy kicsit több talán mint amire korán reggel kíváncsi voltam. Kint aztán a (halkabb) zene mellett elkezdődött a pipázás, és a kómás arcok kiszállingózása. Reggelire finom szarrá főzött tescos virsli és kenyér dukált, amit teljesen korrektnak éreztem a delirium állapotában. Aztán az emberek egy része elment vásáolni, kajálni, vagy túrázni a közelben, míg a másik része az épületben maradt egy kicsit rendhagyó Activity szerű játék lebonyolítására. A kártyák változóan voltak nehezek vagy könnyűek, de ezek semmi összefüggésben nem álltak a végeredménnyel, mivel Zscs észjárása kifürkészhetetlen. Neki a pálmafa rajzban egy kaktuszra emlékeztetett, mikor guszti rájött nagy nehezen hogy egy Növény lesz az a bizonyos rajzos valami Zseni a következőt nyögte be:
“Kezd el sorolni a növényeket!” Persze… Kisnövényhatározó csak úgy zsebből előkap és a maradék fél percben biztosan megérkeztünk volna a Pálmához. Még utolsó (továbbra is érthetetlen logikával) Zseni a következőt írta egy papírra: “Péter, Sándor ………!” amiből szerinte egyértelműen a Pál következik, abból meg a Pálma. Az hogy nála a “Moszkva” szó lerajzolásánál karácsonyfadíszek és horogkereszt is szerepelt a kívánt logikus magyarázatban, már senkit sem lepett meg. Nem tudtam eldönteni hogy Monával tulajdonképpen megnyertük a játkot vagy igazából Zseniék vesztették el. Persze azért én is rajzoltam érdekességeket, bár játékpartneremmel olyan jól ráhangolódtunk egymás beteg logikájára hogy a hasáb alakú varjújából alig 4mp alatt vágtam le hogy totem. Aztán a többiek szépen lassan visszaérkeztek, elkezdődött a paprikás krumpli gyártása amit megint Gusztival kiviteleztünk, és meglepően jóra sikerült, okulva az albertirsai krumplis-virslis leves esetéből. Ezután Zoliéktól vettünk búcsút, mivel ők nem maradtak a második éjszakát végig élvezni. A buli azonban nem váratott sokat magára. Piánk már alig maradt, de azért a Cannabis névre hallgató zöld Absinth megtette a hatását. Egy alkalommal a konyhában állva jött be a nem kicsit illuminált Zseni, a következő komoly szöveggel:”Multkor én azt mondtam hogy nem leszek soha szerelmes. ez nem igaz. most az vagyok!” és ezzel elkezdte ölelgetni az Absinthos üvegcsét. Mondjuk ugyanúgy ő volt az aki veszekedett a Jégeres üveggel, miutűán az belekötött. Szóval élmény volt a köbön. Tekintettel az előző éjszakai teljesítményre elég hamar kifáradtunk, úgyhogy míg Attiláék lent tartották a frontot mi Noémivel és Monával felmentünk az emeletre ágyba dögleni, Beugrót és Showder Klubbot nézni. Hamar bele aludtunk a történésekbe, mire felébredtem hogy kimenjek vízért, meg kiroppantsam a kiugrott vállam, már a laptop is kikapcsolta magát nem hogy a film amit néztünk. Monával lejátszottuk a “mindketten nagy ágyhoz vagyunk szokva ez meg kicsi, és ki is marad életben” című játékot, és miután szégyen szemre vesztesként kötöttem ki a padlón fájó szívvel, búcsút vettem a szépségektől, és leköltöztem a szörnyetegekhez az alsó szintre akiknek legkiemelkedőbb példája most is Zseni volt aki törökülésben hintázva üvöltözte hogy: “Igyunk bazdmeeeeg?” “Legyünk részegeeeek” és hasonló magával lefolytatott beszélgetéseket. Végül nagy nehezen sikerült most is elaludnunk, miután Zsenit szarrá vertük párnákkal övekkel, és minden fellelhető tárggyal hogy végre befogja a száját. Mindent összevetve elmondhatom hogy ez a szilveszter rajta van a Top 3-as listán, és egyenlőre az első helyen díszeleg. Jó buli volt és köszönöm mindenkinek aki részt vett benne, és egy élmény volt megismerkedni mindenkivel. Jövőre talán ugyanitt, de mindenképpen lesz még buli.

Advent Bécsben….

….avagy szabadíts rá négy BGf-est egy átlagemberekkel telített buszra, és egy gyanútlan nagyvárosra, és figyeld mi történik. Még most ahogy itt ülök egy nappal később az ágyamon - mellettem az elvetemült módon opkutot mormoló Barbival - még most is röhögök magamban a napon. Hogy is kezdődött ez az egész? Kriszta kitalálta hogy milyen nagyszerű lenne ha kimennénk kis családias BGF-es kiruccanás keretében olyan turisztikai szempontok szerint Bécsbe, az adventi vásárra. Az ötlet maga remek volt, a kivitelezéssel csak annyi problémák akadtak hogy nagyon keveseknek akaródzott elindulni. főleg amikor már kiderült hogy a vizsgafelvétellel egy napon fogunk utazni. “Thank you so much BGF”. Azért öt ember csak össze jött nagy nehezen, ami sajnálatos módón négyre redukálódott miután a szervező elkapta a szénanáthát, és lázas betegsége miatt nem jöhetett velünk. De legalább neki köszönhetően mi elindulhattunk. Olyan hajnali disznóetetési időszakban keltünk fel, számszerűsítve 5:30-kor hogy eljussunk a fogarasi úti tescohoz ahonnan a kétszintes buszcsodánk indult. Szilviék már tűkön ülve vártak minket, az utaskísérő megmondta hová üljünk, (4-5. sor) aztán kényelmesen elhelyezkedtünk. Személy szerint nekem ez nehezemre esett mivel ezeket a buszokat nem az én méretemre tervezték. A buszban egy 90-éves gerincsérves apóka járásával tudtam csak mozogni, mivel a tér olyan alacsony volt hogy ha felállok, a fejem kilógott volna egészében a busz tetején. sőt szerintem még a vállam is… A széken ülve meg a combomat kellett volna megrövidíteni egy jó mterrel hogy kényelmesen elférjek. Na de legalább leültünk. jöttek sorban a többi emberek is, mindenki elfoglalta a saját helyét. A következő megállónál akadtak az első gondok. Egy nagyon kultúrált intelligens és egyetemet végzett familia ült be mögénk és udvariasan érdeklődött hogy jó helyen ülünk e mert ez az ő helyük lenne ( Értsd: Hét ti. menjetek má arréb me az ott nem a tietek dikmá. anyámé az he. takarodjatok görények..stb.) Hát kinyílt a bicska a zsebemben de azért előrébb ültünk eggyel a béke kedvéért. Ezzel viszont közelebb kerültünk a busz másik érdekes utasához, egy majd 8 éves gyerekhez aki a hangosan ecsetelt történetei alapján már vödörnyi adag whisky-ket nyakal be, szív a haverjaival és punk séróval tombol rock koncerteken ( ehhez képzeljetek el egy tipikus pufimalac gyökérpálcát a tüdőgatyájában, akinek legohegyekért meg sztem WOW VIP hozzáférésért mentek ki bécsbe) gyakorlatilag csak a sexuális életéről nem tudtunk meg többet, nem is akartunk. De legalább jó vicceket mesélt útközben…. vagy nem. mégsem. azok mi voltunk…. a gyerek humorérzéke a “miért nem temetik el az indián törzsfőt? Mert még él!” című viccekre terjedt ki, amit a mi kifinomult stílusunk annyira nem vett be. Nem gond helyette L’art pour l’art szövegekkel és best off stand up dumákkal szórakoztattuk magunkat, néha néha elővéve Leopold a polondmestel hangját és személyiségét az út közben fellelhető látnivalók leírásához.Mindezek után megérkeztünk az első állomás helyünkre, Shoping City Süd-be. A hely azoknak érdekes akik sztem még sosem láttak Tescot, Interspart, és Ikeát. Ugyanis itt kb csak ezek voltak egy helyen, megfejelve ruha és bizsu boltokkal. Am ezen az állomáson 4 és fél órát írtak ki dekkolási intervallumnak, míg a bécsi vásárra volt összesen 3, kicsit szívtam is a fogam. De végül nem volt rossz. Beszabadulva a bejáraton észrevettünk egy olyan mindenféle meghatározhatatlan kacatot árusító boltot. Gondoltuk körbenézünk. első nekifutásra ki is szúrtunk és vettünk is a bejáratnál található virágfüzérekből 1-et 1-et, ugyanabban a szivárványszínben, ami innentől kezdve a nyakunkban lógott (nekem néha az övembe tűzve vagy a homlokomon). De nem is ez volt a leghatalmasabb, és most eltekintek a hello-kitty, sörnyitógyűrű, csicsástáska, giccsbögre hegyektől, nem voltak túl viccesek, (mondjuk a flitteres rózsaszín meg ufolibakék cowboy kalapokkal fotózkodtunk egyet) ellenben találtunk egy sokkal hatalmasabb dolgot. Egy kosárban kis plüss valamikre lettünk figyelmesek, mert állatoknak nem mondanám őket. Fura formájuk volt, volt két szemük esetenként fogaik, de semmire nem hasonlítottak, amit eddig láttunk. Vírusok voltak!!!! nem viccelek. vírusok, egymillió szoros nagyításban. Volt ott álomkór, pestis, malária, rubeola, polió, HIV, hepatitis, …stb. minden amibe bele lehet dögleni. De ha ez még mindíg nem lenne elég, volt  sörélesztő, penicilin, sőt még petesejt és könyvmoly is. Hát az hogy fél órán keresztül nézegettük őket, és a fárasztóbbnál fárasztóbb szóviccek hegyeivel bombáztuk egymást (Kapd el a vírust…stb), az nem fed le mindent. Végül a bőség zavarában úgy döntöttünk hogy még körbejárjuk egyszer az épületet, és majd később viszajövünk vírusozni. Az épület nagy volt, de nem túl érdekes. mintha az ember végig menne a westendben. körülbelül ugyanaz, csak németül beszélnek hozzád. Áthaladva az IKEA-n Szilviék kitalálták hogy vigyem már el a hátamon a K betűt mert ők azt szeretnék karácsonyra. Hát az anyád hogy van? kérdés még egészen szolíd reakciónak számított sztem. Mondjuk válasz lépésként lelomboztam a jókedvüket amikor nézegették az “aranyos” meg “édes” kis gyerekeket a gyerekmegörzőben, én meg benyögtem, hogy a zöld ruhást kérném ebédre, és roston. Szilvi innentől végig egy szórólappal püfölte a fejemet. Viszont az IKEA kajáinál nincs jobb. 1 €-ért ettünk fejenként két hotdogot, amit úgy megpakoltunk piríttt hagymával és uborkával hogy ki sem látszott alóla, normálisan nem is lehetett megenni, csak ha össze vissza disznózta magát az ember. Barbi itt vetette fel hogy a shake kiadó automatában biztos egy apró manó darabolja a banánt szorgosan és adagolja a tejet. Hogy hogyan jutott erre a következtetésre azt most fedje a feledés jótékony homája. Szilvi minden esetre a végére már sirva röhögött, miután erre válaszol elkezdtük énekelgetni a Pumukli főcímdalát (hozzáteszem mindezt a virágkoszorúban ülve, a túristák kicsit néztek állatnak). Találtunk útközben egy Running Shushi feliratú éttermet is, és Kőhalmi előadásának emléket állítva pózoltak előtte a lányok. Mindezen szórakozás után visszamentünk megvenni a saját külön bejáratú vírusunkat. Barbinak egy Hepaptitis, Szilvinek egy Phyloplasmosis (amit én rendszeresen csak Filodendronnak emlegettem) nekem meg egy Polió bacilus jutott osztályrészül.  Bécsbe menet végig ezeken röhögtünk, főleg miután a fent említett kissrác ülő társa megkérdezte az álmos gyerektől, hogy “Mi az? elkaptad az álomkórt?”.Végül megérkeztünk bécsbe. Célirányosan két dolgot akartunk megnézni első körben, Mozart (alias Wolfie) szobrát, és egy Starbuck kávézót. Út közben hogy a tömegben ne veszítsük el egymást mi is hasonló képpen működtünk mint az idegenevezetők akik esernyéket tartottak fel hogy a csoport lássa őket. Nálunk ez a “Follow the virus” felkiáltással volt egybekötve, személyes betegségeink lobálásával. mindezt továbbra is a virágkoszorúban műveltük. Több magyar meg is kérdezte útközben hogy hol vettük ezeket, mert nekik is kéne ilyen. Szóval divatot teremtettünk, mert mi erre is képesek vagyunk Bécsben. Wolfie val mindenki szépen pózolt egy kép erejéig, majd irány a Starbucks kávézó. Itt az egyetlen érdemleges esemény az volt hogy a lányok nyálcsorgatva bámulták a helyes török vendégmunkást a kávé kiadó pultnál. Aztán irány a vásár, továbbra is follow the virus alapon. Egész úton szakadtunk a saját baromságainkon, néha Lepolod is besegített a jó hangulatba Szilvi tolmácsolásában. A vásárban nem sok időt tölhettünk, de azért így s jó volt. néztük az ember tömegeket, a bizsu portékákat. Barbi beszerzett magának, hosszas vacilálás után egy mikulásos alvósipkát, miután a cowboy kalapot már nagyon hülyének találta. Végig néztük a bódék portékáit, de túl sok értelmes ajándéknak való dolgot már nem találtunk, így vissza indultunk a buszhoz, ami nagy nehezen fél-háromnegyed óra késéssel beparkolt a helyszínre. Innen már egyszerű a képlet. Hazautaztunk pestre végig röhögve az egész utat a saját baromságainkon, megtárgyalva a történeteket, és hogy jövőre lehetőleg még többen, de ugyanígy eljövünk (szerintem a busz többi utasa ezt megjegyezte magának, és ők tuti máskor fognak utazni). Szóval egy élméyn volt. Ajánlom mindenkinek.

Agykontroll: avagy elmélkedés a boldogságról

Némiképp kizökkenteném magam és az olvasókat a humoros felhangokból, és egy kicsit komolyabb témát rágnék meg. Az elmúlt hétvégén egy agykontroll nevű tanfolyamon volt szerencsém részt venni. 40 órás a dolog, tehát napi 10 óráról beszélünk, (mivel még csak a felénél járok) Na igen gondolom mindenki felhördül rögtön, be kall vallanom, először nekem sem volt ínyemre a napomból 10 órát erre áldozni, főleg nem úgy, hogy két hétvége lesz egymás után. Most így visszatekintve úgy gondolom maximálisan megérte már az eleje is, és a döntés maga hogy valaki hajlandó-e végigülni a dolgokat, egy új lépés egy új úton.

A tanfolyam zanzásítva úgy van meghírdetve, hogy stressz/fájdalomkezelő, prolémamegoldó, önkontrolláló tanfolyam. Kicsit mindenki úgy gondol erre mint valami misztikus kuruzslásra. Egyik részem nekem is így gondolkodott, és részben igazam lett, csak nem mindegy hogyan. Az agykontroll gyakorlatilag egy emészthetőbb köntösbe bújtatott életmódváltási lehetőség. Egy lehetőség arra hogy a világot egészen más szemmel nézzük. A tanfolyam 40 órája alatt ki-ki a saját felfogásában, de felülemelkedhetett önmagán, és egy kicsit kívülről szemlélhette a dolgokat. Az amit én megértettem ebből az egészből, egy lényeges lépés, mivel ha csak egy egészen kicsit elfordulva, de más szemszögből látom önmagam és a környezetem, magát az életet.

Az életünk nagy része nem más mint stressz. És ez akkor is igaz, ha nem vagyunk tudatában hogy stresszelünk. Ha kilépünk a házból, átmegyünk az utcán, elérjük a buszunkat, beülünk tanulni, vagy dolgozni, stresszben vagyunk, a szervezetünk számára. Nap mint nap, az általános tevékenységeink során szól a szervezetünk vészharangja, ugrásra készen állunk és várjuk a támadást, még ha ezzel nem is vagyunk tisztában. Erre jön még rá az a stressz amit már észreveszünk, és stressztudattal annak is tekintjük. A stressz pedig megöl minket, amit részben szó szerint is vehetünk. Öregíti és lefárasztja minden porcikánkat, megbetegszünk tőle. Ami viszinont a legfurcsább az egészben hogy nagy résézéről mi magunk tehetünk. Mi okozzuk, mi bombázzuk vele saját magunkat. 

Az oktató úgy fogalmazta meg hogy a teljes emberi elme egy riksa, ahol a tudatos énünk ül hátul, osztogatja a parancsokat amiket a riksás - a tudatalatti - meghall, és bár alapvetően távol ül tőlünk, és zaj is van, ha eleget mondogatjuk a parancsot, a szerint irányítja az életünket. Mindenkiben rögtön felmerül a következő: Hát ez marhaság, hiszen hiába mondom a jót, az életem mégsem arra megy amerre én akarom. De vajon tényleg jó parancsokat adok ki a riksának? Vajon amikor elrontunk valamit és lehülyézzük magunkat, vajon amikor azt válaszoljuk a “hogy vagy?” kérdésekre hogy “sehogy” vagy “csak úgy megvagyok” akkor milyen parancsokat adunk a riksának? Tudattalanul úgy éljük az életünket, hogy negatív gondolatok millióival bombázzuk önmagunkat, és ezért a végeredmény tényleg negatív lesz. Megszámolni nem tudom hány embertől hallottam már életemben egy problémára hogy “én ezt sosem tudom megoldani”, “én mindíg szerencsétlen vagyok”. Hiába szeretnénk szerencsések lenni, ha nem hiszünk benne, hogy azok tudnánk lenni. Hiába szeretnénk megoldani egy problémát, ha az élet, és a tudatalattink által felkínált választ nem vagyunk hajlandóak elfogadni, ha egyszerűen a rövid távú jó, miszerint nem kell szembenéznünk a valósággal, és a megoldással (még ha akkor fájó is), feledtetik velünk a hosszú távú rosszat, ami pedig a probléma állandó és újbóli fenállása. Ha görcsösen ragaszkodunk egy bizonyos úthoz, a riksa nem tud másikon vinni. Még ha kicsit bonyolult is a dolog, úgy érzem jól szemléltettem miféle negatív parancsokkal bombázzuk állandóan a tudatalattinkat, és ez hová vezet. Persze ilyenkor jön a könnyű beszélni dolog. Hogy jövök én ahhoz, hogy véleményt mondjak mások problémáira? Na igen ebben van valami, de az is igaz, hogy általában mindenki tisztában van azzal mit kéne lépni, de nem akarja megtenni, a “mit tegyek?” kérdésre megerősítést vár a saját rossz megoldására, nem pedig valós tanácsot. És ha ezt nem látjuk be, és nem nézünk szembe vele, soha sem léphetünk rá egy újabb ösvényre. A lépés pedig igen kicsi dolgokkal kezdhető. Röhelyesnek tűnt számomra is, hogy az eddig betanult és automatikus válaszaim helyett újakat próbáljak ki. “Hogy vagy?” kérdésre “Minden nappal jobban” hangzik a felelet. ha elrontunk valamit a “De hülye voltam”; “Bakker”; “Ilyen nincs” helyett mennyivel nehezebb azt mondani “legközelebb okosabb/ügyesebb/jobb leszek”, mert ha képesek vagyunk ezt elhinni, akkor úgy is fog történni. Ha a kicsit flusztráló helyzeteket viszonylag vidáman, és nyugodtan tudjuk kezelni vajon nem leszünk e sokkal nyugodtabbak akkor is amikor nagyobb probléma gördül elénk? Vajon nem könnyebb hideg fejjel gondolkodni a vak indulatok és érzelmek viharai helyett? Minden ember szánhat az életében negyed órát önmagára, és képtelen vagyok elhinni hogy bárki van akinek ennyi ideje nincsen. Ha ezt a kevés időt minden egyes nap kihasználjuk arra, hogy csendben, nyugalomban csak magunkkal törődjünk, ha megtanuljuk szeretni és elfogadni önmagunkat, nem lesz könnyebb elfogadni a világot, és a világnak minket? Belső harmónia nélkül sosem lesz külsö harmónia, csupán káosz. Ha ezt a kevés időt arra fordítjuk minden nap, hogy meglássuk magunkban a jóságot, vagy elfogadjuk a hibáinkat akkor változtatni is tudunk majd rajtuk idővel. Vagy ha nem akarunk változtatni, akkor azokat elfogadva tudunk tovább élni. Az első lépés mindíg szembenézni az igazsággal, utána kezelni azt. Az egyetlen lény a földön akinek nem hazudhatunk, azok mi vagyunk. Ha megpróbálunk hazudni, akkor a riksát csapjuk be, és soha sem jutunk el a célunkhoz. Ha megfigyeljük, az életben a sikeres emberek, akik elérték céljukat sosem az önsanyargatás bugyraiban tengődtek, önmagukkal harmóniában törekedtek a céljuk felé. Persze erre az lenne a válasz hogy azért lettek boldogak mert sikeresek voltak, nem pedig azért lettek sikeresek, mert boldogok voltak. Ez tényleg így van? Egészen biztosak vagyunk benne? Nem éri meg ez a pár változtatás az esetleges végkifejletet? A boldogságról és a sikerről alkotott véleményünk egészen különös. Leéljük az életünket hajszolva egy célt, amit talán sosem érünk el, és közben elfelejtünk boldognak lenni. Leélünk úgy problémák kereszttüzében hónapokat és éveket, hogy várjuk a csodát, hogy egyszer biztosan jobb lesz, a probléma megoldódik, minden egyszeriben megváltozik, és vagy nem teszünk érte semmit, vagy nem tetszik, nem fogadjuk el, amit tennünk kéne. Az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy éveket pazaroljunk el úgy, hogy várjuk a meg nem történő csodát. Az út közben kellene boldognak lennünk, és akkor a cél maga az utazás lenne, hiszen ha elérnénk út közben a célunkat, hová mennénk tovább? Pont ezért nem érjük el soha. Egy mondás szerint nem akkor vagy boldog ha azt csinálod amit szeretsz, hanem ha szereted amit csinálsz, legyen az bármi. Az élet végén ha visszanézel és megkérdezed boldog voltál-e, igennel kéne felelni, és sok-sok időt kéne felsorolni. Ehelyett többségünk tippródik a problémája mellett, és nem boldog, de nem is lép tovább, hogy az lehessen. Ahogy a jégkorszakban című filmben egy hülye lajhár nagyon okosan mondta: Fel kell adni a multat azért hogy lehessen jövő. És ez mindenre igaz. A jövőbe nézve, hosszú távon gondolkodva, de a mindennapi csodákat megélve kell mennünk az utunkon. Persze ez is elvontan hangzik. De fölösleges lenne kitérnem konkrétumokra amikor mindenki tudja mi mindent takarnak a dolgok. Munka, tanulás, párkapcsolat, társasági kapcsolat, család, betegségek…stb. A mindennapi stresszelésünk egyetlen oldószere, ha minden nap, legalább addig a rövid ideig boldogak lehetünk, és a szervezetünk meg tud nyugodni, amíg nem stresszelve semmin, szemléljük önmagunkat. Ha ezt megtesszük, akkor ez a rövid idő egyre hosszabbra fog nyúlni és végül majd az egész napunkat, hetünket, életünket fel fogja ölelni, mert ezek azok a pillanatok amikor a riksa minden idegszálával ránk figyel, és az amit ilyenkor mondunk neki nagyban befolyásol mindent. Az ilyen pillanatok segítségével tudjuk napról napra egy kicsi fordulással megváltoztatni az életünket, szokásainkat egy jobb és nyugodtabb élet irányába. Hogy hülyeség? lehetséges. senki nem tudhatja pontosan. De nem éri meg megpróbálni? Véleményem szerint az életben egyetlen dolog nem éri meg a próbát. Mégpedig az hogy nem próbálunk meg semmit. No persze ez a kijelentésem nem vonatkozik arra hogy megpróbálunk a problémánk mellett dekkolva várakozni. Nem éri meg megpróbálni újra azt amiről már kiderült hogy nem jó. A tanfolyamon ilyen dolgokon gondolkodtam, és már maga ez a tény is megnyugtató állapotot eredményezett, ahogy ha magadra nézel rájössz, ennek a bejegyzésnek az elolvasása is kikapcsolt, kihúzott a napi mókuskerékból, esetleg megmozgatta a fantáziádat, talán megnyugtatott, talán gondolatokat indított el benned. De mindenképpen egy olyan eredményt ért el, amiről beszéltem. Egy csöpnyi pillanat amikor a valóság és a külvilág eltávolodik tőled és magad lehetsz a mindenségben.

Visszaemlékezés: Sziget fesztivál 2009

Mert hogy ugye mi burzsuj gyerekek vagyunk és nekünk ezt is lehet. Egyesek szerint nem éri meg mind pénzben mind élményben. Az előbbire azt mondanám hogy mi kis szemfülesség és a MEEX segítségével 22 lepedőért ottalvós heti jegyet szereztünk. ami azért ugye nem egy olyan durva összeg. Az élményről pedig csak annyit hogy nem csak a koncerteket kell nézni. Történt ott még sok más minden. (az időrendiséget kihagyom, mert már nem emlékszem mindenre pontosan hogy mikor történt)

A jegyvétel:
Vagyis pontosabban már az átvétel. Kinyomtattuk a szükséges dolgokat, aztán Zolival egy jó kis hajnali 8-as időpontra odamentünk, mert tartottunk a nagy sorban állástól. Persze vittünk pipát is hogy ne unjuk el magunkat, meg hát az alap sziget feelinget is meg kell csípni. Na akkora sor volt….. konkrétan semmilyen. 10-ig dekkoltunk amikor megnyitották a meexes “irodát” (azaz egy konténert 2 ablakkal) és megkaptuk a szalagjainkat. Nyugtat a tudat hogy este felé már órás sorok voltak, de azért kaptam bár gyilkos pillantást Zolitól. Sebaj. időnk mint a tenger, csak délután van fellépésem, akkor irány a margitszigetre és pipázzunk (még)egyet. Odafelé úton sikerült végigrallyznunk a forgalomban át az árpád hídon, ami nagyjából életveszélyes volt így visszatekintve de akkor jól szórakoztunk a kocsikkal. Margitszigeten meg ledöglöttünk a fűbe és átéreztük azt a feelinget ami majd egy hétig kísérni fog bennünket.

A nyitás:
Ugyan okulhattam volna a jegyvételes manőverből, de nem sikerült. ismét reggel 8-ra érkeztünk Zolival (meg a pipával) a K-hídhoz, és letelepetünk. Szerencsére a sor, vagyis inkább a tömeg itt hamarabb kialakult, a 10-es nyitásra már egész szép tömeg gyűlt össze, jó részt külföldiek. Azért találtunk pár magyart is. Többek között Gyulát akitől fontos infókat tudtunk meg. Egyrészt hogy a gyerek körülbelül 5 sátorral érkezett egyedül, amit 12-13 személy részére kell felvernie. Nem kell aggódni, egy hete gyakorolja otthon a dolgot stopperral, már egész gyorsan megy neki a dolog. Másrészt hogy ők egészen kacifántos piabecsempésző technikákat tanultak az elmúlt 10 évben, merthogy ő annyi ideje jár be az őrületbe. A karját elnézve igaznak ítéltem a kijelentést, mivel sorakoztak mindkét kezén az évekkel ezelőtti és idei heti jegyek. Volt, Sound, Sziget. ami csak kell. Na ez a fesztiváltúrizmus. Aztán elindult a tömeg, sárainkkal mi is beszenvedtük magunkat.

A Sátorállítás
Na az is egy gyönyörű manőver volt. Két sátrunk volt, Zolinak egy 2eFt-os Tesco gazdaságos, amit otthon egészen extrémre alakítottak. Azt egyik oldalán vizipipa, a másikon a “Sex, droug, Rock and roll” felirat díszelgett, míg az elején a Női ölötöző felirat. Nem nem írtam el, mert tényleg ez állt rajta, mivel Máté ezt festette fel utoljára, és a kis szoba ahol dolgozott olyan 3-4 köbméter hajtógázzal telhetett meg munka közben, ami egy komplett opiumbarlang THC tartalmát fedezné, így azért elnézhető ez a kis botlás. Azért jókat röhögtünk a kárára.
Az én sátram már egészen más téma volt. Egyrészt otthon két féle lelhető fel az egyik olyan kicsi hogy bokától lefelé és tarkótól felfelé kilógok belőle, a másik pedig amit hoztam, az viszont akkora hogy Zoliék egész sátra befért volna a belső részbe és még maradt volna hely. Ezzel úgy körülbelül egy órát szenvedtünk Zolival mire felvertük. A külsejét. A belső alvó teret még fel kellett akasztani. Na igen ekkor derült ki az amiről én megfeledkeztem. Körülbelül 3 éve használtam utoljára ezt a sátrat Horvátországban, és akkor jól el is ázott. Na most alapvető tanulság, a felületesen megszárított de am ázott sátrat ne tegyük fel a padlásra 3 évig érlelődni. A következmény katasztrófa: Olyan penettráns szagot árasztott első nekifutásra, ami egy komolyabb hadosztály kiirtására lett volna alkalmas a II. világháborúban. Zolival felváltva levegőért kapkodva fejeztük be a nagy művet, aztán szélirányba fordítottuk had szellőzzön. Némi pipafüst befújása, másfél órás szellőzés, és egy teljes flakon Old Spice elhasználása után már teljesen elfogadható volt, és emberi alvásra alkalmas. A sziget végére pedig teljesen korrekt hely lett belőle.  A másik sátras problémát az okozta hogy Zoli meglátva az én sátramat kissebbségi komplexusban kezdett szenvedni, és behozatta Mátéval a család valamikori szerintem katonai sátrát ami nagyobb volt mint az enyém. Vagyis lett volna, mert felállítani azt már nem tudták. Miután mindhárman elvesztünk a használati útmutató “dugd a C bizgentyűt az A ratyliba és tekerd rá a B bizbaszt” leírásába Máté úgy oldotta meg a dolgot hogy két csőből kialakította a sátor két végét azt csá. Így is lakható volt csak életveszélyes. A sátrak közé “közösségi térnek” leraktunk egy 2×2 méteres takaró fóliát amiről azt hittük hogy elég lesz a majdani sátortáborunk lakóinak. Na nem lett az. Én úgy 5-6 emberrel számoltam, és olyan 20-an lettünk a végére. Na majd jövőre jobban kiterveljük. A több sátorból álló labirintust sikerült olyan jól felverni, hogy amikor pipázás közben egy részeg külföldi betévedt közéjük fél órán keresztül bolyongott és nem talált ki csak amikor kivittük. És ő volt a szerencsésebb mert volt aki feladta és lefeküdt aludni.

A Pipa és a Fű
Na igen alapvető dolog hogy ha az ember kivisz a szigetre vizipipát akkor van nála fű is. Na nálunk nem volt. Ez eleinte még nem nagyon zavart minket, én eleve nem élek vele, de később zavaró lett a dolog, és ez főleg a sátrazásunk helyszínén múlott. Ugyanis a Raggae szinpad mellett tanyáztunk le, mivel itt többnyire nem kerülnek elő lepukkant patkányméreggel flashelő Punkok, vagy vad acélbetétes Kigyúrt-dagadt Rockerállatok (bocs mindenkinek) az éjszakából, csak viszonylag kultúráltan részeg és dülöngélő emberek. És a sok sátornak köszönhetően a többség nem esett rá a sátrainkra sem. A gond viszont már az első (a kínkeservell felépített és kiszellőztetett sátor felállítása után) begyújtott pipánál jelentkezett. Először is jött egy faszi (a kinézetéből itélve a kendermagosok közül) hogy lefényképezhet e minket a Zolival és a Pipával. Na már ekkor gyanús volt a dolog. Pár perccel később egy Olasz páros költözött be mellénk, és a köszönés utáni második mondat - amit kézzel lábbal sikerült elmagyarázniuk, mivel egyetlen emberi nyelvet sem beszéltek - hogy van e füvünk, mert megvennék. Nos továbbra sem volt. Alig telik el egy nap, kelek ki a sátramból, és bepislog 2 magyar srác ugyanezzel a kérdéssel: van e füvünk, tudunk e eladni, és ha nem kinek van. Bármikor pipát gyújtottunk, valaki jött és füvet akart venni. (erős bizniszlehetőséget kezdtem érezni a dologban) A vége az lett hogy már én éreztem szarul magam hogy ülök egy Peace jellel kidekorált sátor tövében, ami a reggea szinpadnál van felverve, afro fonatokban lóg a hajam, vizipipázom, és nincs füvem….. A világ legnagyobb égése… Ettől eltekintve a pipázások gyönyörűen sikerültek, főleg amikor sötétben tekintélyes mennyiségű fütyülős elfogasztása után próbáltam meg szenet gyújtani miközben Zoli és Zsófi üvöltötte a fülembe hogy “Fütyííííííííííí” és randalíroztak az üveggel, én meg majd megpukkadtam a röhögéstől. Úgy körülbelül 30-szén fogyhatott el, és általában olyan 20 fős csoiportosulás alakult ki az éppen arra vetődött haverokból.

A Pia
Na igen mert az is kell ugye de hát a fene sem akarja mevenni a szigetes árakon. kezdődött a csempészakció, ami az inkál szekuricsik figyelő tekintete mellett is egész jól működött, és 4-5 fütyülős, és egyéb pálinka, valamint sör és bor gazdagította kicsiny társaságunkat. Tehát gyakorlatilag minden este bebasztunk mint az albán szamár. Néha én is úgy feküdtem be a sátorba, hogy meg voltam róla győződve, hogy valaki igenis kitervelten egy ringlispil székébe telepítette át a lakhelyemet. Persze nem csak én voltam kész. Zolit egyik reggel úgy találtam meg a sátrában feküdve hogy deréktól felfelé kilógott belőle és nyitot szájjal horkolt. mondjuk lehet ő csinálta jól, mert amikor felébredt, egy csajszi telefonált közvetlenül fölötte, akivel utána még alkoholmámorosan szóba elegyedett, és összehaverkodtak. Tejesen korrekt módszer, és ébredésnek sem utolsó. Egyik este kedves szaktársam, alias Gyirke is megérkezett a sátortáborhoz, csakhogy előbb mint én, és jóval részegebben, így mire én odaértem kiterülve feküdt a vizipipázó általános iskolai haverok mellett. Ránéztem (sokáig tartott befókuszálni) mire Gábor megkérdezte:
- Te ez a csaj hozzád tartozik?
Nos így kifejezetten nem csatolnám magamhoz, elég nehéz lenne amúgyis vonszolni, de úgy alapvetően ismerem. Így némiképp megmenekült a kitelepítéstől, amíg ki nem józanodott, hogy magától elbúcsúzhasson. A pulcsiját meg a sátorban felejtette amivel még jó egy hónapig vadásztam, hátha vissza tudom adni. Persze a sziget kínálatából is lehetett azért válogatni, és az alug fellelhető, de azért ciklikusan vissza-visszatérő lakótársam, Estri be is bizonyította hogy olcsón is be lehet baszni a szigeten. Egyrészről, ha tőlem kér abszinthot, vagy rézangyalt másrészről ha elmegy Fényezni. Merthogy a szigeten az is volt. Jó tucatnyi fénykunyhó áldogált az út mellett és szolgálta ki az emberi májakat. És hogy miért volt olcsó? Nos az alapjáraton 700Ft-os fény megéri bármihez viszonyítva, de főleg akkor ha ezt ingyen szerzi meg az ember. Mert az árusító srácok ilyen osztalékfizetős módszerral dolgoztak, azaz minden második fény az övék volt. Mire mi odakerültünk hozzájuk, gyakorlatilag nem ismertek sem istent sem embert, keresztbe álló szemmekkel, de jó humorérzékkel osztogatták a sarki fényes piákat. Meg kell hagyni, szerintem nekik volt a legjobb melójuk a szigeten.

A Társaság
Alapvetően jó társaság nélkül nem is létezik jó sziget, így meg kell említenem pár arcot, akik nélkül nem lett volna az igazi. Elsők között Máté, Zoli és Attila, akik fáradthatatlanul, kint dekkoltak -1. naptól egészen amíg ki nem küldték az embereket az utolsó napon. Hozzájuk kötődnek az olyan történetek, mint amikor Atival elmentünk hajnalban széttört faágakkal fémkukákon dobolni - ami érdekes módon jó 30 embert késztetett táncolásra, másik tucatot pedig hogy beszálljanak a rögtönzött zenekarba. Zoli sikerült befizetnünk szülinapi ajándékként egy Bungee Jumpingra. Az ötlet hirtelen jött, mivel Zoli jó 10 percig ecsetelte a szombati napon, mikor egy ugrani készülő, szenvedő srávot nézett, hogy ő nem szarozna leugrana ha fent lenne. Na hangember mutasd magad, másnap ugorhatsz is. A többiek azonnal kaptak az ötletre és összedobtuk rá a pénzt. Meg arra is h felmehessünk vele, mert azt fel kell venni kamerára mikor ugrik. Hát szegény gyereket végig szivattuk amíg be nem szállt a “felvonóba”. Máté egyik beszólása ütött a legnagyobbat:
“Most kiugrom az Auchanba, de nem kell aggódni, úgy jövök vissza mintha gumikötélen rántanának meg” Hát mi szakadtunk Zoli meg csak fehéredett. Ugrás előtt, beöltözés közben is láttuk mennyire izgul, amin Baloo azzal a mondattal segített hogy “nézd, porzik a kötél. vagyis foszlik”. Azrt meg kell hagyni, hogy végül leugrott, ami hősiess tett volt, mert mi már fent a kosárban állva majd összefostuk magunkat a magasságtől, nemhogy még le is ugorjunk onnan. Azt hiszem ez egy életre szóló élmény lehetett. Nekik sikerült am a szigeten fellelhető összes cetlire kapható ingyenkoton begyűjteniük, de olyan mennyiségben, hogy az adott promósátornál már nem is számolták a matricáikat, csak adták marékszámra a cuccot. A többi Jómadár közül kiemelném a kis négyes fogatunk 2 tagját, Dave és Gábor is kijöttek a Szigetre, adni a hagyománynak, és az ő “sleppjüknek” köszönhetően duzzadtak a pipázások húsz fős Djemborimokká. Jó fej banda, sokat röhögtünk a baromságokon. Kiemelkedő szereplője még a történeteknek Réka aki kicsit morcos, kicsit vidám, kicsit őrült, de mindíg kedves. Ő Ticket kontrollosként dolgozott kint, így nagyjából csak a “sötét oldallal” ismerkedhetett, remélem ezek a sorok egy kicsit meghozzák a kedvét ahhoz hogy jövőre a mi oldalunkon is kipróbálja a dolgokat. Ő volt az akit mindíg megtaláltam valamilyen promóciós sátornál, vagy csak lébecolva, vagy ő talált meg engem a sátramban dögölve. Valahogy a funolása nélkül nem lett volna igazi a sziget, mivel Deathstars fun, és végig erre a koncertre készült minden ízben. Egy alkalommal sikerült egy rögtönzött láncos nyakörvvel végigvezetnem a raggae szinpad mellett, hát érdekes képet nyújtottunk meg kell hagyni. Ő ismertetett meg két további szereplővel, akiket örültem h megismerhettem. Fanallia és Baloo személyében, két különleges, és teljes bizonyossággal állíthatóan őrült embert ismertem meg. Nem lett volna semmi sem az igazi ha ők nincsenek ott. Végül, de nem utolsó sorban kiemelném Dr. Prof, Ifjabbik Zseni-t aki ugyan rövid ideig tartózkodott a szigeten de az annál nagyobbat szólt. Ő hozott egy bizonyos zsindelyes pálinkát a sziget -1. napjára amit gyorsan be is nyakaltunk, megalapozva a Kowalsky koncert gyönyörűségeit. Hozzáteszem Zseni volt az is aki a szám után fennálló tök kussban felemelt kézzel, és egy dobhártyarekesztő böfögéssel adta tudtára a közönségnek tetszését. Ő volt az is, aki 30Y koncertre sikeresen becsempészett egy 30-as táblát, és annak ellenére h ki akarták az inkálosok dobni táblástul a szigetről, még aláiratnia is sikerült a zenekar tagjaival.

A Koncertek
Nem véletlenül a végére hagytam a koncerteket, hiszen ebből látható hogy mennyi minden történt ezeken kívül is, de azért ez sem elhanyagolható hiszen ezért jöttünk. Miken is tomboltunk? Kowalsky, Tankcsapda - ahol Zoliék halált megvető bátorsággal az első sorokban pogóztak - Fatboy slim - ahol Davvel a tüdőnket is kiugrltuk, és ahová már csak a fényefektek miatt is megérte elmenni - Prodigy - amit végigtomboltunk Baluékkal, és rézangyal meggyel büntettük magunkat Catatumbáékkal - Deathstars - ahol Rékát a nyakamba véve hörögtünk a minden bizonnyal a resident Evil 4. részére tréningelő zenekari tagokkal - Paso - ahol hatalmas fémkonténeren ugrálva énekeltük a Lakótelepet és a Hortobágyi palacsintát. És a teljesség igénye nélkül: 30y, Kispál, Kiscsillag, Péterfy Bori, Al Jah Fakholi, Placebo, Ska-p, Offspring, és még sokan mások. Egyértelműen megérte az egész buli. Jövőre ugyanitt, ugyanezekkel az arcokkal, csak még jobban.